Devecser története

Devecser, a Dunántúl egyik legősibb kultúrterületén létrejött település, a Somló hegy tőszomszédságában, meghatározó jelentőségű közutak találkozásánál, valamint a Budapest-Szombathely vasútvonal mentén fekszik. Határában talált régészeti leletek bizonyítják, hogy az őskorban és az ókorban is lakott terület volt.
Devecser az Árpád-kor óta ismert település, a középkorban a mai város határában legalább öt kis falu – Devecser, Kisdevecser, Szék, Meggyes és Patony – terült el, melyek a XII-XIII. század fordulóján alakultak ki, s a Pécz nemzetségből származó nemesi családok birtokolták, akiket a faluról Devecserieknek neveztek. A település neve személynévi eredetű, elképzelhető, hogy a nevet adó Devecser nevű birtokos a család korai őse volt. A XIII. század utolsó negyedében Devecseri Imre fia, Márton az ugyancsak Pécz-nembeli Apor országbíró helyetteseként alországbíró volt, birtokai mellé királyi adományként újabb falvakat kapott. Az ettől kezdve jómódú középbirtokosnak számító család Devecser és Pápa körül 5-6 falu tulajdonosa volt. Ezen időszakhoz köthető a település első írásos említése is: 1274-ben mint családnév fordult elő királyi adománylevélen, majd 1297-ben oklevelek Devecser falu nevét is említették.
 
1333-ban már állt a Szent György vértanú tiszteletére emelt templom, feltételezhetően a mai templom helyén. Devecser faluban a XIV-XV. században nemcsak a Devecserinek nevezett család élt, hanem több más, a Pécz nemzetséghez tartozó család is: a Cseh, a Cser és a Bakos nemesi családok; rajtuk kívül a szomszédos falvakban élő Hanyi és Ughy családok is rendelkeztek birtokrészekkel. A XIV. század második felében Devecseri Jánost, Márton alországbíró leszármazottját Csóron ragadványnévvel illették az oklevelek, amely ettől kezdve utódjai családneve lett.
A Devecseri Csóron család tagjai a XV. század első évtizedeitől kezdve Veszprém vármegye életében egyre jelentősebb szerephez jutottak: Devecseri Csóron Lajos 1439-ben Veszprém vármegye alispánja, fia, Devecseri Csóron Gergely pedig Veszprém vármegyei alispáni hivatal betöltése (1478-1484) mellett Zala vármegye alispánja is volt. Az ő fia, Devecseri Csóron II. Márton a XV. század utolsó éveiben Veszprém vármegye negyedik leggazdagabb középbirtokos nemese volt; ekkorra már eltűntek a Cseh, a Cser és a Bakos nemesi családok Devecserből, s a birtokok többsége a Devecseri Csóron család kezére jutott.
A XVI. század első éveiben Devecseri Csóron András vette át a devecseri várbirtokot és várkastélyt. Azonban 1508-ban összeverekedett Bakócz Tamás esztergomi érsek embereivel, s mivel ez II. Lajos székesfehérvári koronázása idejére esett, királyellenes látszata volt. Ezért a király országgyűlési határozattal összes birtokaitól megfosztotta Csóron Andrást, és azokat Bakócznak adta. 1521-ben került ismét Csóron András tulajdonába az ősi birtok; aki ezt követően gyors karriert futott be: 1524-ben Sümeg várának várnagya, s egyúttal Veszprém vármegye alispánja lett. Az alispánná előlépett Devecseri Csóron András ősi családi és nemzetségi birtokán, Devecserben helyreállította az udvarházat, a mai Esterházy várkastély alapját képező építményt. 1530-ban megkapta a veszprémi várnagyságot, majd 1534-ben a tihanyi apátság gubernátora lett. A törökkel való küzdelmek során a hétszer megtámadott Sümeg és Devecser – mely szintén a végvárrendszer tagjának számított – várait mindannyiszor sikeresen megvédte, a támadásokat visszaverte. Folyamatos birtokszerzései révén Veszprém megye legnagyobb földbirtokosává vált, s emellett zalai főispánként hatalmas birtokokkal rendelkezett Zala megyében, Fejérben és Somogyban is, majd a Somló várának megvásárlásával Vas megye egyik legnagyobb földbirtokosává lett. Élete végén királyi biztosként működött Szlavóniában, 1552-ben hunyt el hatalmas vagyonát fiára, Jánosra hagyva.
 

 
Csóron János folytatta apja birtokszerző politikáját, azonban 1584-ben bekövetkezett halálakor nem rendelkezett fiú utóddal, így birtokainak egy részét Margit lányára, Nádasdy Kristóf feleségére, másik részét Anna lányára, Gyarmati Balassi István feleségére hagyta. Az így a Nádasdyak kezére került Devecsert 1628 körül szerezték meg a tata-pápai grófi ághoz tartozó Esterházyak szolgálatuk jutalmaként. A birtokosváltás sem Devecser, sem a kastély életében nem hozott különösebb változást. Földesurai távol éltek, az uradalmat a tiszttartók, az őrséget a királyi kapitány irányította. A török kiűzése utáni időkben a Dunántúl belső területein lévő végvárakhoz hasonlóan Devecser is elveszítette katonai jelentőségét. Maga a kastély csak a Rákóczi-szabadságharc éveiben játszott csekély szerepet, 1704-ben Károlyi Sándor, 1705-től 1709-ig Esterházy Antal kuruc generális egyik székhelye volt. A szatmári béke után mindezért pár évtizedre idegen kézbe került a birtok, majd a XVIII. század közepétől ismét visszakerült az Esterházyakhoz.
 
A török háborúk után előnyös fekvésénél fogva – a Bakony és a Kisalföld, két eltérő gazdasági jellegű terület találkozásánál fekszik – élénk kereskedelmi élet bontakozott ki Devecserben, s a környék jelentős kereskedelmi központjává vált. 1760-ban tartották meg az első országos vásárt a településen, majd 1794-ben Devecsernek hetivásár tartási jogot szerzett Esterházy Károly püspök. A község területén különböző céhek alakultak ki és virágzottak. Ismertek voltak a szabó és a csizmadia céhek, melyek távolabbi vidékek vásárain is sikerrel árusítottak. A község a várkastély tövében a Torna patak vize mellett épült fel. A korabeli híradások több pusztító árvízről szóltak, melyek közül az 1787-es és az 1801-es volt különösen súlyos. A település fejlődését visszavetették a többszöri tűzesetek is. Rendkívül pusztító volt az 1756-os, melyben 59 lakóház égett le, s az 1783-as, melyben 176 lakóház vált a tűz martalékává, valamint az 1801-es, melyben 105 ház semmisült meg. Az árvizek, tűzvészek és a járványok pusztítása mellett 1810. januárjában nagy földrengés remegtette meg a község házait, sok ház összedőlt. A gyakori természeti csapások, valamint az Esterházy nagybirtok hűbérúri kötelmei miatt Devecser fejlődése igen lassú volt.
 
Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcban fegyvert fogott Devecser és a környék lakossága, s a pápai nemzetőrség parancsnokságának vezénylete alatt több csatában vettek részt. 1848. júliusa a paraszti zavargások időszaka volt Veszprém vármegyében is, így Devecserben is. Július első napjaiban a lakosság az uradalmi korcsmát foglalta le lakossági bormérés számára, majd július 24-én az uradalommal addig közösen használt legelőt akarták elfoglalni, s az ez ellen fellépő bírót el akarták fogni, hogy megalázzák hivatalában. A fent említett nemzetőrség mellett a belügyminiszter elrendelte az „önkéntes honvédség” felállítását, azonban a devecseriek részvételét tanúsító lajstromok nem mind maradtak fenn, így nincs pontos adat a reguláris seregben való részvételről. A magyar történelem dicstelen napjai közé sorolható az az 1849. április 27-i nap, amikor a településen keresztül vitték többek között gróf Batthyány Lajost Ausztria felé. Délben ért a császári lovasok által kísért menet Devecserbe, s itt ebédeltek meg a helyi vendéglőben.
 
A mai város kialakulása a kiegyezéstől a XIX. század fordulójáig tartott. A helyi céhek nem bírták felvenni a versenyt a gyorsabb ütemben iparosodó városok – elsősorban Pápa – fejlettebb iparával, ezért lassan hanyatlásnak indultak, később teljesen meg is szűntek. 1882 és 1884 között tanítóskodott Devecserben Gárdonyi Géza. Búskomor napjait a Hosszú hajú veszedelem és a Zivatar Pékéknél című művében örökítette meg, utóbbihoz személyes élményeket szolgáltatott egy be nem teljesedett szerelem a helyi pék leánya, Gergely Katica iránt.
 
Az első világháború idején a polgári-iparos társadalom a Jótékony Nőegylet vezetésével 30 ágyas kis katonai kórházat rendezett be, ahova 1914. novemberében meg is érkeztek az első sebesültek. Emellett 1914. novemberétől egy éven keresztül katonai lókórház is működött a településen. 1916-ban a hadifontosságú bronz miatt nagy nézőközönség jelenlétében emeltek le és vittek el a katolikus templom tornyából három harangot. A háború vérmalma nem kímélte a helyieket, 79-en haltak hősi halált, megrokkant 26 férfi, s 100 férfi volt hadifogságban.
 
Az 1918-as polgári demokratikus forradalom eseményei Devecsert is elérték, november 5-től megszervezték a nemzetőrséget, decemberben megalakult a Népjóléti Bizottság. Az 1919. március 21-én kikiáltott „proletárdiktatúra” hatalomátvétele után érkezett a településre Hetzl József, a devecseri járás tejhatalmú kormánybiztosa. 1919. április első napjaiban lezajlottak a tanácsválasztások, megalakultak a direktóriumok. A járási direktórium élére Hetzl Józsefet, a községi élére Erhardt Józsefet választották. Május 5-én – az országban terjedő, a proletárdiktatúra összeomlásáról szóló rémhírek hatására – a Polgári Körben megindították az „ellenforradalmat”, s csatlakozásra szólították fel a környező községeket is. A felhívásra a járás szinte valamennyi községében fegyverkezett az ellenforradalmi érzületű lakosság. Azonban a Pápáról, Veszprémből és Ajkáról érkezett „vörösök” leverték a „fehér ellenforradalmat”. A Magyar Tanácskormány 1919. augusztus 1-jei lemondásának híre gyorsan eljutott Veszprém megyébe is, augusztus 12-én letartóztatták a devecseri „vörösöket”, s kivégezték őket.
 
1940-ben súlyos természeti csapások zúdultak Devecserre. Március 12-én az előző napi olvadások után elöntötte a Füzest és a Hunyadi utcát a betörő áradat, majd másnap újra kiáradt a Torna patak. Több ház összedőlt, behatolt az áradat a Süttő-malomba és a Friebert-kertészet üvegházába. Majd néhány hónappal később ismét kilépett medréből a patak, újra elöntötte a kastélyparkot, s néhány ház összedőlt. A második világháborús katonai veszteségeket csak az 1980-as évekre sikerült összegyűjteni. Összesen 1108 személyről volt megállapítható, hogy katonai cselekmények során vesztették életüket, emléküket egy 1985-ben állított kopjafa őrzi a régi katolikus temetőben.
 
A háborús eseményeket követő legnagyobb jelentőségű esemény a földosztás volt. 1945. március végén a Devecserben székelő szovjet katonai parancsnokság utasítására 2-3 napon belül felosztotta a helyi földigénylő bizottság a devecseri Esterházy-uradalom mindegy 1200 katasztrális hold birtokát.
 
Az 1956-os forradalom első helyi eseménye október 26-án zajlott, ekkor vidéki tüntetők gyülekeztek a szovjet hősi emlékműnél, melyről elsőként a vörös csillagot rántották le, később pedig az emlékmű betonoszlopát egy lánctalpas földgyalu segítségével. 27-én megalakították a községi Forradalmi Tanácsot, majd másnap sor került a „nemzetőrség” megalakítására. Az országos események hatására november 5-én a Forradalmi Tanács átadta a hatalmat a szovjet segítséggel visszatérő régi apparátusnak.
1950. október 22-től 1968. december 31-ig önálló tanács és hivatali szervezet működött Devecserben. 1969. január 1-jei hatállyal Devecser és Pusztamiske községek területén községi közös tanács alakult meg Devecseri székhellyel, majd 1970. január 1-jével a járási tanács székhelyét Devecserből Ajkára telepítették át, s Devecser nagyközségi rangot kapott.
1971. szeptember 8. Devecser évszázados történetének egyik jelentős dátuma volt, ekkor megszűnt a közel ötszáz éves devecseri járás és Devecser mint járási székhely – a járás székhelye Ajka lett. Az 1970-80-as években az iparilag fejlettebb Ajka nagyobb vonzerőt jelentett a gazdasági élet valamennyi szereplője számára, így Devecser csak lassan tudta a szocializmus „örökségét” lerázni. A helyiek folyamatos tenni akarása, valamint a környező települések életében évszázadokig betöltött vezető szerep elvitathatatlanul éreztette hatását, s ennek eredményeként 1997-ben a Magyar Köztársaság Elnöke városi rangot adományozott a településnek.
 
A fiatal város mindennapi életét 2010. október 4. gyökeresen megváltoztatta. Ettől kezdve a kedves kisvárosban – ahol minden ház, utcasarok történelmi és egyszerű emberi emlékeket őriz – már semmi sem lesz olyan, mint korábban…